HETÉSI SZŐTTES

szott1

Hetési szőttesminta. (Fotó: LKZ)

A hetési szőttes egy len és kender alapú népi textília, amely sötétpiros szőtt sávokkal gazdagon díszített. A szőttesek gazdag motívumvilága, művészi megformáltsága és sokoldalú felhasználása, a hetési szőttest a Kárpát-medence kiemelkedő néprajzi, kultúrtörténeti értékévé teszi. A gazdagon díszített abroszok, halottas lepedők, törölközők fontos életmód történeti emlékek, népművészeti alkotások.

         A magyar paraszti társadalomban a fonás és szövés a legalapvetőbb asszonyi munkák közé tartozott. A férjhez menés egyik alapfeltételének számított, hogy a lányok megfelelő jártasággal rendelkezzenek a len és kendertermesztésben, annak feldolgozásában és az így keletkezett szösz megfonásában, valamint szövésében. A hetési asszonyok is maguk végezték a len és kender fonását, szövését, sőt részben maguk is festették. A szövés egyes néprajzi tájakon a természeti és társadalmi körülményeknek köszönhetőn olyan magas fokra fejlődött, hogy művészi szintű alkotásokat hoztak létre. Ilyen művészi szintű szövési tudásra tettek szert a Hetés néprajzi táj asszonyai is. A Hetés néprajzi tájegységről mindenképpen érdemes megjegyeznünk, hogy egy olyan területről van szó, amely egykoron szerves és egységet részét képezte a nyugat-dunántúli, dél-zalai térségnek, de aztán 1920-ban a trianoni döntések következtében mesterségesen kialakított államhatárral kettéosztották és létrejött egy szlovéniai és egy magyarországi Hetés.

                Már a vidék egyik első néprajzi krónikása Gönczi Ferenc is lejegyezte, hogy a hetési asszonyok nagy mesterei a szövésnek, olyan szépen és díszesen szőnek, hogy más falvak asszonyainak is dolgoznak fizetségért cserébe és elkészítik leányaik kelengyéit. A szövés asszonyi tudományának a Hetésben gazdag népi szakszókincse is kialakult és megőrződött.

szott2

Hetési szőttesek: asztalterítő és hosszútörülköző a Lendvai Galéria és Múzeum állandó néprajzi kiállításában. (Fotó: LKZ)

A szövést a len és kendertermesztésnek, majd a fonal megfonásának kellett megelőznie. A megfont fonalat az orsóról a motollára vezették, amit Hetés vidékén ásopnak neveznek, hogy ezen lemérjék a kész fonál mennyiségét. Ezzel szereztek a szövéshez készülő megfelelő tájékoztatást a készíthető vászon nagyságáról. Az ásopon megszámlált pászmákat külön-külön elkötötték egymástól, hogy a szálak összekeveredését megakadályozzák. Ezután a nagy motringot leemelték az ásopról és kimosták a szennyeződéseket a fonálból. A fonalmosás ideje általában február volt, amikor befejezték a fonást. Legarchaikusabb formájának pedig a hamulúgos meleg áztatás számított, azaz a pároluban való kimosás volt.

A megszárított fonalköteget végül a gombolitun fölgombolyították. A gombolyítók legáltalánosabb formája az ún. leveles gombolyító volt, ami igencsak nagy helyet foglalt a házban, ezért szétszedhető változatokban készítették.

            A szövés megkezdéséig már csak egy lényeges munkafolyamat hiányzott: a láncfonal felvetése, amellyel a szövőszékre kerülő fonalat készítették elő. A fonal felvetéséhez a vetőfát használták, amely egy nagy, hasáb alakú, függőleges tengely körül forgó keret. Ennek a tengelynek a felső végét a helyiség mennyezeti gerendájához kapcsolták, alul pedig egy fatönk kimélyített üregébe illesztették. A vászon hosszúságát rőfben mérték leginkább: 10 rőf hosszúságú fonal 7,5 rőf hosszú vásznat adott. A fonalat a vetőfáról láncban szedték le. Így tartották addig, amíg a szövőszékre nem húzták fel, mint láncfonalat.

A paraszti textilkészítés legbonyolultabb eszköze a szövőszék volt, amit a Hetésben faisznak neveztek. A hetési faisz felépítése olyan volt, mint a takácsoké, csak valamivel egyszerűbb. Részei: a négy láb, a durung, a durungtartu, a durungfokla, az eresztü, az eresztümadzag, a közfák, a keresztüfa, a tok. Ez utóbbiban van a borda, a tokszár, a csikati, a csikatikarika, a csikatiszeg, a két licse, a licsemazzag, a vetilü, benne a cséve, a csinfa, a vásznosdurung, a vászonfeszitü, a szék, amin a szövő ül, a csiptetü, amellyel a vásznat szétfeszítik és a lábitu, amelyre a szövő lábával ránehezedik.

Régente szinte minden háznál volt faisz, a szövés pedig asszonyi mesterségnek számított, ezért takácsmesterek nem is igen voltak ezen a vidéken. A hetési leányok már 13-14 éves korukban kezdték tanulni a szövést. A hetési falvakban a szövést olyan szinten megkívánták a fehérnéptől, hogy a leány, kivált, ha szegényebb sorsú volt, addig nem is mehetett férjhez, míg szőni meg nem tanult. Némely asszony mások részére is szőtt lisztért, zsírért, túróért, tejért cserébe. A hetési falvakat híres kelengyekészítőknek is tartották a környékbeli települések lakói.

                Gönczi Ferencz a Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése című munkájában így írt a hetési asszonyok szövőtudományáról: „Hetésben minden háznál volt faisz. Olyan czifrán s szépen sehol sem szőnek a vidéken, mint itt. Különösen a törülközők és asztali abroszok kiállítására fordítanak nagy gondot. A törülközőt 7-8 sorban föszedik vagyis piros sávolyt szőnek bele. A föszedisnek különböző nevük van: krajczáros, tizenkettes, nyuóczmazzagos, tizenegymazzagos, négycsillagos…” Ezek az idézetben említett motívumok különös figyelmet és hozzáértő előkészületet kívántak. Ezek szövéséhez már semmiképpen sem elegendő csak a pedálos nyüst, hanem először a minta szerint tűvel madzagra soronként felszedték a láncfonalakat. Ezért is nevezik ezeket szedettes abroszoknak, kendőknek. A nagyon cifra mintáknál 18-20 nyüstöt is fölkötöztek. Egy-egy minta felvetése olyan bonyolult volt és magas szintű tudást kívánt, hogy egy-egy szövőszékeket esetenként 3-4 asszonynak közösen kellett előkészíteni a szövéshez.

szott3

Hetési szőtt hosszútörülköző. (Fotó: LKZ)

Egy-egy hetési asszony a régiségben 16-20 rőf vásznat szőtt meg egy télen. Amikor a vászon elkészült, csomóba hajtották össze, ládába tették és szükség esetén ebből szabták le a terítőt, szakajtóruhát, törülközőt, ponyvát. Amit pedig nem használtak fel, azt visszatették a láda fenekére s ott tartogatták a leányok számára. Régente a kenderből tiszta vásznat szőttek, csak később keverték pamuttal. Ez volt az ún. pamukos vászon.

A hetési szőttes készítés tudományát ma már csak néhány asszony őrzi tovább a Hetés magyarországi oldalán, de leggazdagabb gyűjteményei a Muravidéken, a szlovéniai magyarság területén találhatóak a lendvai Galéria és Múzeumban és a Muraszombati Területi Múzeumban, a dobronaki Dobronoki György-házban és a Zsitkóci Deák-emlékszobában.

A hetési szövés-tudás olyan paraszti tudásanyag, amelynek közösségi megőrzése elengedhetetlenül fontos. A hetési szőttes értékes népművészeti alkotás, amely a hetési asszonyok magas szintű kézműves tudásáról tesz tanúbizonyságot. A hetési szőttes motívumgazdagsága, díszítettsége a Kárpát-medencei viszonylatban is kiemelkedő. A hetési szőttes a viselet- és lakáskultúrának is fontos tárgyi emléke.

 A leírást készítették:

Kepéné dr. Bihar Mária, néprajzkutató, történész és Lendvai kepe Zoltán néprajzkutató, muzeológus

A nemzeti értékkel kapcsolatos információt megjelenítő források listája (bibliográfia, honlapok, multimédiás források)

Gönczi Ferencz: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése. Kaposvár. 1914.

Kepéné Bihar Mária – Lendvai Kepe Zoltán: A hetési népi textilkultúra. Kultúra hetiškega ljudskega tekstila. Lyndvamuseum 1. Galerija-Muzej Lendava / Galéria és Múzeum Lendva, 2006.